Negyed tízkor találkozó a portán. Így szólt a fáma a hazaindulás napján. Fizetünk, pakolunk és irány surány. Persze már a bepakolás a kocsiba sem volt egy mindennapi feladat, de Imi remek logisztikai érzékének köszönhetően minden passzentosan a helyére került.
Olyan este 9-10 körülre már otthon is leszünk. -hangzott el a mondat. Áhhhá. Meg mese habbal! Már az Oberhausenből kivezető út is maga volt a pokoljárás. Köröztünk Essen körül. Forgalomelterelések, autópálya szakasz lezárások és minden amit el lehet képzelni. Csak pár órás sétaautókázás után a festői tájakon, ami elszórtan munkagépekből és félig elkészült, ledöngölt útszakaszokból állt; sikerült célba vennünk Köln-t.
Ami még furcsább volt, hogy ahogy haladtunk az útjelző táblákon egyre több város neve volt áthúzva, mintha megszűntek volna létezni.
Ezen viccelődve végigültünk két, kilométereken át tartó dugót is. Már-már úgy nézett ki, túl vagyunk a megpróbáltatásokon. De ekkor …
Egy leálló után, amikor végeztünk kisebb dolgainkkal a közeli erdős részben, az autó fura hangokat kezdett hallatni. Sőt, már előtte is, de ekkora annyira rossz volt már a helyzet, hogy éppen csak beértünk a legközelebbi kis faluba, Rüden Hausen-ba. A benzinkútra még valahogy bekanyarodtunk, de az ott dolgozó hölgy kérését már nem tudtuk teljesíteni, miszerint álljunk odébb egy kicsit, mert mi lesz ha bezár a kút.
Sikerült telefonos segítséget kérnünk és Vágó Istvánosan megfeleztük a lehetséges válaszokat. A kiérkező szerelő megnézte a kisbusz és megállapította: Nagy a baj! Eltört a motortartó bak.
Magyarországról útnak indult a csereautó. Ám úgy számoltunk, hogy csak hajnali hat-hét körül ér majd oda hozzánk.
Így hát felkerekedtünk, hogy „végigfosztogassuk” a környéket. Valami szállásra volt szükségünk éjjelre. A jó hír az volt, hogy a faluban három vendégház is volt. A rossz hír pedig, hogy ebből kettőben nem volt szabad szoba, a harmadik meg ki sem nyitott. Maga a hely gyönyörű volt. Egy szép, parkosított kastély is volt, hangulatos, a régi stílusban is épült házak, friss levegő. Ám valahogy már láttuk a szomorú sorsunkat.
Végül betértünk arra a helyre, ahol este tizenegyig megtűrtek minket. Még társasjátékokat is vihettünk be és játszva mulathattuk az időt. Persze rendeltünk minden félét közben, sőt Balázs egy pár szem almával, szilvával és egy körtével is megspékelte a menüt, amiket útközben gyűjtögetett össze a faluban.
Dobáltunk pár kalóz kockát, majd megnéztük, ki ér el elsőnek az északi sarkra és végül egy inka törzsi játékot is játszottunk. De így is elég hamar elérkezett a záróra. Fizettünk és szomorkodva indultunk vissza a „szálláshelyünkre”.
Befészkeltük magunkat a furgonba és próbáltunk aludni, de csak nem sikerült. Végső elkeseredésünkben Misi telefonjának szó kirakós játéka lett a menedékünk. Aztán negyed négykor megtörtént a csoda. Megérkezett a csereautó. Villámgyorsan pakoltunk át, és már indultunk is hazafelé. Fűtés, kényelmesebb ülések, minden ami csak kell. Imi pedig hősiesen taposta a pedált még jó pár órán keresztül. Aztán váltott Balázzsal, és reggelre meg is érkeztünk a határhoz.
Nagyon megkönnyebbültünk, hiszen ekkor már nem kellett attól tartanunk, hogy ez a kocsi is lerobban alattunk. Vagy ha mégis, hát lovakat fogatunk elé és huzatjuk, Isten úgyse’!
Engem negyed tizenkettő után pár perccel raktak ki a házunk előtt de tudtam, hogy Balázsnak még el kell vezetnie Pestre is. Elbúcsúztam a többiektől és az időközben négy táskára duzzadt utazó készletemet felvittem a lakásig. Hiába is voltam hulla fáradt, talán egy órát tudtam aludni. Túlságosan nagy volt bennem a riadókészültség. Nem akartam elhinni, hogy tényleg hazaértem. Így csak éjjel sikerült ágyba keverednem és egy jó kiadós alvással pontot rakni a kalandozásaink végére.
Így esett hát a nagy eset, hogy ez a hat bátor vitéz nekiindult a világnak, és sok élménnyel, kalanddal, és persze rengeteg remek társasjátékkal haza is keveredett végül.
You must be logged in to post a comment.